Ma kaptam egy sallert az élettől.
A „ha hülye vagy, fiam, és másképp nem értesz a szóból…” típusút. Nagyon szemléletes és tanulságos, ezért döntöttem úgy, hogy megosztom a nagyérdeművel. Előrebocsátom: meghökkentően őszinte írás lesz és hosszú. Ne ijedj meg.
Délelőtt volt egy találkozóm egy számomra kedves lélekkel, aki többek között a lélekállapot felmérés után elkezdett, illóolajokkal támogatott folyamatának fontos történéseiről és felismeréseiről mesélt nekem. A beszélgetésünk utolsó harmadában elhangzottak a személyes folyamataim kapcsán is megérintettek.
Meg is jegyezte kedvesen, hogy bekönnyesedett a szemem. Valóban. Ráadásul szavakkal sem tudtam kifejezni neki azt, ami az alatt a pár perc alatt lezajlott bennem. Időm sem volt rá, hogy megkeressem a megfelelő szavakat, mert el kellett sietnem a további elfoglaltságaim miatt.
Az érzés azonban bennem maradt.
A rövid vásárlás és az alig 10 perces autóút hazafelé egy örökkévalóságnak tűnt. Küzdöttem az elemekkel magamban, küzdöttem, hogy ne a bevásárlóközpont közepén fakadjak sírva. Az agyamat pedig egyre elborította az érzés- és gondolathalmaz.
Egy olyan gondolati kör, amely hetek óta foglalkoztat. Konkrétumokról nem fogok beszélni, mert az személyes. A lényeget tekintve teljesen mindegy is – maga a folyamat a lényeg. Abban ismerj magadra Te is.
Szóval, az elmém hetek óta nem bírja elengedni ezt a gondolati kört. Úgy kapaszkodik belé, mint kutya a friss húsos csontba: örömmel marcangolja, és még rád is morog, amikor el akarod venni tőle a zsákmányát. S még akkor is kapaszkodik bele, amikor már rég lerágott csonttá vált. Neki még így is öröme van benne, még így is izgalmas neki, és csak rágja és rágja, és nyúzza a végtelenségig, miközben már csak a fogai csikorognak a csonton.
Elveszem tőle a csontot, leállítom, de makacsul visszaszökik az ajtó alatt, visszalopja azt. Örül a fejének, ő győzedelmeskedett, és újrakezdi. Így játszunk mostanság mi: én és az elmém. Erőskezű vagyok vele, de ő erősebbnek tűnik nálam.
És beletaszít olyan érzelmi állapotokba, amelyek már rég nem méltók hozzám, amelyekkel már rég nem lenne dolgom – és lám, mégis van… Felismerem a régi emlékek illatát benne, ott érzem magam az akkori helyszíneken, újra belülről élem meg az akkori reakcióimat, mentális és érzelmi állapotomat.
Az elmém meg mindeközben röhög rajtam. Ő jól szórakozik. Én pedig küzdök, ellenállok, nekimegyek, nem akarom. Megy a vetítés fejben – és nem tudom megnyomni a Pause vagy az Off gombot. Berántott.
Mentális görcsök, gondolati kuszaság, becsavarodás, szinte elmebomlásig. Mindezt úgy, hogy hosszú évek óta tudatos önreflexióban élem az életem, az elmúlt egy évben pedig elmélyültebben, mint valaha. Azaz foglalkozom magammal, a belső világommal, a megéléseimmel, a reakcióimmal. Megfigyelek, megértek és folyamatos átalakításban, átalakulásban vagyok. És még így is megtörténik. Vergődök.
Hazaérkezésem után elindult a folyamat.
Női havi ciklusom első napjait élve nem tartottam furcsának az alhasi terület jelzését. A nyilalló érzés azonban egyre erősödött. Még mindig nem gondoltam semmire, ez még belefér. Kb. 5 perc múlva már nem volt őszinte a mosolyom.
Egy olyan makacs és merev alhasi görcs volt kibontakozóban, amilyet csak nagyon ritkán tapasztalok. Figyeltem. Mint egy erős ragadozó madár, ami elkapja az áldozatát, úgy csapott le és markolta meg a méhemet a görcs, és nem engedte.
Egyre fájóbban, egyre mélyebben és intenzívebben tartotta a markában, szinte láttam önelégült vigyorát, miközben még a karmait is belé vájta. Jó mélyre. Hogy úgy igazán fájjon. Nyöszörögve szisszentem fel, de már nem volt visszaút. A markában tartott, és ez az érzés egyre csak terjedt. Sugárzott ki előre, hátra, oldalra, felfelé.
Tudtam, hogy most nem szabadulok egykönnyen, és hogy ez még csak a kezdet, ezért elővettem a legkézenfekvőbb eszközeimet: a légzésemet és a női havi illóolajkeverékemet. Kentem magam és lélegeztem. De nem hogy oldódott volna, egyre csak terjedt a fájdalom. Tudtam, hogy ez alsóhangon fél óra lesz, lecsengéssel együtt egy óra.
Azt is tudtam, hogy alig 2 óra múlva órám van, addig össze kell szednem magam, ezért elővettem a következő eszközt: a testmozgást. Elkezdtem mozogni, már amennyire mozogni bírtam, és mozgatni az izmokat. Ilyen testtartás, aztán meg amolyan.
Semmi. Huh, hát, mondom, ez így nem lesz jó, vészesen telik az idő. El akartam mulasztani, meg akartam oldani mihamarabb. Tudom, hogy ilyenkor már gyógyszert bevenni is késő.
Az érzés azonban nemhogy csillapodott volna, hanem még inkább terjedt.
Egyre feljebb: már a köldökömnél járt elöl, hátul ugyanebben a magasságban. Hát, ennek a fele sem tréfa, kezdtem ráparázni a dologra. Mindeközben legbelül pedig tudtam, hogy semmi egyebet nem kell tennem, csak hagynom, hogy kifusson a történet. Volt már rá tapasztalatom régebben, tudtam, hogyan zajlik. Most mégsem hittem ennek a belső hangnak, hanem továbbra is megoldó üzemmódba kapcsoltam. Küzdöttem vele, harcoltam ellene.
Elérkezett az a pont, ahol már mindent megtettem, megpróbáltam, semmi eredménye nem lett, sőt, még tovább terjedt az érzés. Ekkor egyszer csak megszületett bennem a megengedés: bedobtam a törölközőt, megadtam magam a fájdalomnak.
Hiszen bármit tettem, bárhogy akartam, bárhogy csináltam – csak szembementem az árral. Akarattal akartam megoldani azt, amit a természet maga is szépen orvosol – ha hagyom. A kepesztetésemmel azonban nem tettem egyebet, mint hogy meghosszabbítottam a saját fájdalmamat. Ha hamarabb beleengedtem volna magam, hamarabb szabadultam volna, és folyt volna az életem tovább.
No, de végre beleengedtem magam. Egészen a mélyére.
Hagytam, hogy minden porcikámban, ami érintett volt, megérezzem a fájdalmat. Kezdtek elülni a gondolataim, már nem zakatoltak, kezdett lelassulni az agyam, csak a szúró-markoló-nyilalló fájdalom létezett és Én. Semmi más.
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy elkezdett enyhülni a fájdalom. És még, és még, és egyre tovább. Alig 5 perc telt el, és egyre enyhébben éreztem a fájdalmat. Ez olyan bátorságot adott, hogy még inkább belelazultam. Olyannyira, hogy békésen elszenderültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de nem lehetett több pár percnél. Ébredésem után sehol nem volt az a markoló-karcoló, fájóan fogva tartó érzés. Én pedig megkönnyebbültem, eljött a feloldozás. A fejem is feltisztult. Egy új valóságra ébredtem.
Gyönyörű. Felemelő. Katartikus. Élmény. Kiváltképp azért, mert azonnal megértettem az üzenetét.
Ha Te még nem látod benne az összefüggést, akkor segítek összerakni a képet: a hetek óta tartó, gondolati és mentális görcseim képeződtek le testi szinten ebben a mai fájdalom-megélésben, ami rámutatott arra, hogy mi a megoldás: minél előbb megadom magam a helyzetnek, a rossz érzéseknek, minél előbb megengedem a létjogosultságukat, és nem ellenkezek, annál előbb szabadulok. Megengedés-beengedés-áramlás. Ez teszi fájdalommentessé a fájdalmas szituációkat is.
Hogy mazochista vagyok-e?
Meglehet… 🙂 Régebben sokszor mondták rám. Azonban tudom, tapasztalom évek óta, hogy a valós változás kulcsa ez: lemenni a helyzetek mélyére, megjárni a poklok poklát, megengedni, hogy fájjon, aztán felhozni a gödör mélyéről a kincset.
Abban a pillanatban, hogy megengedem a fájdalmat, a csalódást, bármit, az megélésre kerül, beteljesül, és meg is hal bennem. Vége. Ennek a hamuján születik meg az az igazgyöngy, amellyel gazdagodva megyek tovább az utamon. Ez a transzformáció. Ez az alkímia titka.
Kijelenthetjük-e tehát, hogy egy helyzet rossz vagy negatív? Amikor ott van benne a gyarapodás, a gazdagodás lehetősége? Szeretjük megbélyegezni a nehéz megéléséket, és elkerülni őket. Inkább elodázzuk őket, mint hogy teret adjunk nekik, és megnézzük, mire tanítanak bennünket. Mert az kellemetlen. Mert a langyos trutyi még mindig kényelmesebb.
Élhetjük ugyan tagadásban az életet, ameddig csak akarjuk, megúszni úgysem fogjuk: az Élet addig ismétli az elodázott helyzeteket, amíg fel nem figyelünk rájuk, és nem vesszük a bátorságot, hogy megadjuk magunkat nekik, és szembenézzünk velük.
S Te hogy vagy ezzel?
Te vajon felismered-e a jeleket a saját életedben? Meglátod-e az összefüggéseket? Tudod-e értelmezni a történéseket? Látod-e a helyzetek mögöttes értékeit és a bennük rejlő lehetőségeket?
Te vajon tudsz-e kíméletlenül őszinte lenni magadhoz, akkor is, ha fáj? Mersz-e belemenni helyzetekbe, akkor is, ha fáj?
Te vajon bele szoktad-e engedni magad a fájdalomba, úgy igazán? Beleengedted-e magad valaha is a fájdalomba, úgy igazán mélyen (kivéve a szülési fájdalmat, mert ott nincs választásod…)? Átadtad-e magad neki, amikor tanítani akart téged, hogy megnézd, mit rejteget számodra?
Ez az én világom. A’nette világa.
Tele ilyen és ehhez hasonló csodákkal. Én mára megtanultam a leckét, és szívből megköszönöm a sallert, az egyértelmű üzenetet. Most kétségkívül erre volt szükségem.
Képek forrása: pixabay.com
